Velemér

Írott forrásainkban a 13. század végétől bukkan fel változó neveken: temploma után esetenként Szenttrinitás-ként említik, de mellette használatos volt a Velemér elnevezés is

A 20. század eleje Velemér legutolsó aranykora. A múlt század második felétől gyorsan szaporodó lakosság száma 1910-ben már 438 fő. Velemér 1622 holdas határa 120 gazdaságot tartott el (300 marha, 250 sertés, 36 hold szőlő). Jó anyagokból, kitűnő ízléssel épített téglaházai ma is e kort idézik, intézményei többségének (bolt, kocsma, önkormányzati iroda, könyvtár, vendégházak) az ekkortájt emelt épületek adnak otthont.” A két világháború, majd a rendszerváltás előtti korszak ipari, gazdasági fejlődést nem hozott a település számára. Ma jellemzően az idegenforgalomból, valamint mezőgazdasági munkából tudja fenntartani magát a lakosság.

Velemér jelentős műemléke a Papréten emelkedő, a Szentháromság tiszteletére szentelt, egyhajós, nyugati tornyos (azaz keletelt), a nyolcszög három oldalával záródó szentéllyel ellátott, kőből és téglából épült katolikus templom. A templom építésének pontos évszámát nem lehet tudni, a stílus alapján az 1200-as évek végére teszik. Freskóit Aquila János festette 1378-ban. A reformáció idején a falu reformátussá lett, az ellenreformáció során a lakosság református maradt, a templomot 1732 átadták a katolikus egyháznak. A hívek nélkül maradt épület állapota leromlott, kis híján el is pusztult. Az 1800-as évek második felében egy tűzvész oltóvize megrongálta a freskókat. A templom sokáig tető nélkül állt és a hajójában fák nőttek. A templomot és a freskókat több alkalommal restaurálták. A tetőzetet leszámítva, amely az eredetinek megfelelően lehet helyreállítva, a kis templom őrzi az 1300-as évek végén megteremtett képét. Jelen állapotában a legtöbb falkép jól látszik, néhány alig kivehető, de vannak teljesen elpusztult részek is. 

A jelenleg katolikus templomban két mise van évente (Szentháromság napján és augusztus 20-án) a református többségű településen. Ezeken az alkalmakon kívül csak esetenként, például esküvők alkalmával van egyházi szertartás a szép műemléképületben.

A lélekszámához képest meglehetősen hosszú falu házainak, csűrjeinek (helyi szóhasználattal: pajtáinak) többsége megőrizte a helyi építészeti sajátosságokat.

 

Velemér másik kulturális nevezetessége a veleméri Sindümúzeum, amelyet az itt élő Varga Géza írástörténész alapított:

A kiállítás kezdetben csak időszakosan volt megtekinthető az évente megrendezésre kerülő őrségi „Nyitott porták” rendezvény keretében. A tárgyaknak helyet adó házban száz évvel ezelőtt Tóth Sándor gerencsér (fazekas) lakott, aki elkészítette a ház tetőcserepeit is, közte a házban ma működő szálláshelynek nevet adó és a ház ormán máig látható kis cserépmadarat. A Sindümúzeum kezdetét jelentő néprajzi anyag az egykori Tóth-porta hátramaradt tárgyaiból alakult ki az 1990-es években.

A portán lévő épületek tetőzetéből kb. 80 rajzos sindü került elő, továbbiakat pedig Velemér lakosaitól kapott a múzeumalapító (a budapesti Néprajzi Múzeumban nincs egyetlen darab sem). Az Írástörténeti Kutatóintézet által támogatott kutatótáborok során fellelt további tárgyakkal együtt idővel olyan néprajzi anyag gyűlt össze, amely indokolta a kollekció kiállítását. Erre különösen azért volt szükség, mert a magyar néprajztudomány számára (Nagy Zoltán néhány cikkét leszámítva) lényegében ismeretlen a rajzos sindük műfaja. A sindükön túl elsősorban az őrségi fazekasok által készített régi és új cserépedények láthatók az állandó kiállításon. A Sindümúzeum kiállítását gyarapítja a szomszédos Magyarszombatfán évente megrendezett Fazekasnapok legszebb edényei közül is néhány. Ezeken túl néhány bútor és egyéb műtárgy is gazdagítja az állandó kiállítást: például az ötven éve e házban élt Gyenese Botfaragó Gyula fafaragó tárgyai és fényképei.

A múzeumnak nevet adó, végső soron latin eredetű és a dunántúli római kori agyagművesség hagyatékának tekinthető „sindü” szó a zsindely megfelelője, de nem fazsindelyt, hanem házilag készített tetőcserepet jelent.

A múzeumban megtekinthető a vidék legkorábbi, ismert égetett agyagtárgyának, a 7500 éves szentgyörgyvölgyi tehénszobornak a hiteles múzeumi másolata is.

A kiállítás anyagát a tárlatvezetés teszi izgalmassá, mert ez által válik érthetővé az írás kialakulásának története. Az ismertető előadás meghallgatására kb. egy órát érdemes szánni. A Sindümúzeumban elhangzó és példákkal illusztrált új elmélet (a magyar hieroglif írás bemutatása) mindennel ellenkezik, amit a magyar őstörténetről és írástörténetről az egyetemeken tanítanak. Éppen ezért ez az egyetlen hely, ahol a kutatás folyik és a legújabb eredmények megismerhetők.

A múzeum alapvető feladatának az őrségi és általában a magyar népi jelkincs feltérképezését, a székely írás (és ami ezzel lényegében azonos: általában az írás) eredetének a megértését és bemutatását tekinti. Varga Géza a sindüjeleket ama kőkori szójel-készlet utódának tartja, amelyből több más írásrendszer mellett a székely írás is származott. A sindükön lévő ábrák bemutatása így lehetőséget ad a népi jelkészlet és a székely írás közös eredetének feltárására és a népi jelkészlet elemeinek bemutatására. A „díszítések” valójában rövid szójeles feliratok. A Sindümúzeumban ennek megfelelően a székely írás jeleivel rokon, vagy akár azokkal azonos jelzések és rövid feliratok sora tekinthető meg sindükön, vagy népi cserépedényeken.

Az őrségi fazekasok ma is készítenek hasonló feliratokkal és jelekkel díszített edényeket, bár a jelentésüket már nem nagyon ismerik. A sindük rajzait Varga Géza ősvallási mintákként (például az égigérő fa ábrázolásaiként) értelmezi. Az ősvallási jelképek annak köszönhetik a fennmaradásukat, hogy a környéken több száz, vagy több ezer éve megszakítás nélküli a fazekasság hagyománya. A cserépedények „díszítése” a kőkorból maradt szokásoknak megfelelően a teremtett és rendezett világ isteni középpontját írják le, amelyek részben vagy egészben el is olvashatók. Ehhez hasonlóan a szentgyörgyvölgyi tehénszobor jeleit is székely jelek szójel-előzményeivel írt magyar nyelvű szövegként értelmezi, és a világ legkorábbi, jól elolvasható írásemlékének tartja. A Sindümúzeumban nyáron naponta fordulnak meg kisebb-nagyobb csoportok (családok, vagy baráti, iskolai közösségek); meghallgatni a tárlatvezetést és megtekinteni a kiállított tárgyakat. Kitüntette látogatásával a múzeumot a magyar értelmiség színe-java: pedagógusok, vállalkozók, papok és művészek is. Megfordult a kiállításon Velemér polgármestere az önkormányzat vendégeivel, valamint a környékbeli fazekasok java is. A néprajztudomány képviselői közül járt már itt Nagy Zoltán, Csupor István és Szelestey László néprajzkutató, valamint számtalan régész, történész és nyelvész.

 

A régebbi épületek még boronafalúak (fagerendákból épültek), az újabbak már téglából vannak. Pajtákat és ólakat is lehet még látni, a régi házakban műemlékjellegű cserépkályhákat, bútorokat talál a látogató. 

Tanösvények

Az Őrségben található több tanösvény és kulturális útvonal. Ilyen az Őrizők útja, a Fürge cselle tanösvény, a Szent Márton út, a Dél-Dunántúli Kéktúra (Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra), valamint a Sárgaliliom tanösvény - amely utóbbi Veleméren vezet keresztül és az itt őshonos virágról kapta a nevét. Az őrségi jelkincs eredetét és a székely írással való kapcsolatát kutatja és mutatja be a Fő utca 7. szám alatt található Sindümúzeum, amely előzetes egyeztetés esetén látogatható.